Találkozás a másik féllel III. – Az elengedés fájdalma

Minden lélek találkozása okkal jön létre az életben. Ha megélésre kerül az, ami rendeltetett számukra, akkor eljön az a pillanat, amikor el kell egymást engedniük. Mi azért találkoztunk, hogy végre megérezzük egymást, hogy én is visszaforduljak az érzések felé, amit megmutatott nekem a másik felem és rendeződjön a lelkünkben minden, ami egykor tévútra vitt minket. Így indulhatunk el a saját utunkon.

Vezettek minket az „égiek” és tudatták, hogy mindent megéltünk, amiért találkoztunk ebben az életben, így elérkezett az idő, hogy elengedjük egymást és elinduljunk az önálló utunkon.

Minden sejtem tiltakozott ez ellen, nem értettem, hogy miért történik minden ilyen gyorsan. Nem akartam őt elengedni, se a lelkemmel, se az emberi felemmel. De éreztük mind a ketten, hogy a beteljesülés pillanata után minden megváltozott bennünk. Egyre jobban távolodtunk egymástól, nem éreztük a hullámokat, megszűntek azok az érzések, amiket addig éreztünk egymás iránt, megszűnt a „közös világunk”.

Az „égiek” nap, mint nap kértek, hogy hozzam meg a döntésemet, de a lelkemben hatalmas fájdalom volt. Az elengedés fájdalma. Eljutottam a mélypontra. Az élet is úgy hozta, hogy napok óta esett az eső. Egy töltésen leparkoltam az autóval és nem tudtam kitolatni, elakadtam a sárban.  Ott ültem az autóban. Se előre, se hátra nem tudtam kijutni. Éreztem, ez a lelkem mélypontja. Ami bent van, az van kint is. Ezt meg is tapasztaltam. Hiába voltam erre tudatos, mégsem tudtam meghozni a döntésemet. Nem akartam őt elengedni, bár még együtt voltunk, már teljesen megszűnt minden felemelő érzés közöttünk. Kénytelen voltam dönteni, mert a lelkem pontosan érezte, hogy megéltük mindazt, amiért találkoztunk, és az élet másfelé vezet minket. Ezt vele is közöltem. Ahogy kimondtam, azt éreztem, kiszakad a lelkem. Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni az, ha el kell engednem. Elfogadta, még úgy is, hogy nem volt semmire tudatos, mert ő is érezte, hogy valami megváltozott közöttünk. Nem volt könnyű a szakítást követő időszak, pedig nap, mint nap a lelkünkben lévő fájdalom oldásán és az elengedésen dolgoztunk. Az élet is segített, mert nem találkoztunk a városban, így könnyebb volt a feldolgozás. Teltek a hónapok, de ismét eljött a nyár és az élet „véletlenül” újra egymáshoz vezetett minket. Feltört belőlem a régi működésem és az elmémmel kapaszkodtam belé. Azon a fesztiválon találkoztunk újra, ahol tavaly megismerkedtünk. Együtt töltöttük az időt, de valahogy azt éreztem, hogy ez már más, mint ami korábban volt, csak az elmés működésem vitt tévútra. Nem fordulhatok ismét el az érzésektől. De a lelkem segített nekem, vezetett. Éreztem, hogy sokkal fontosabb annál számomra, mint amit az elmém elindított bennem. Vele az érzéseket szeretném megélni. Mindent elmondtam neki, hogy Ő a másik felem, és miért kellett meghoznom ezt a döntést. Pontosan érezte a lelke, hogy miről beszélek. Ekkor született meg bennem az az érzés, hogy szeretem annyira, hogy végre elengedjem.

A lelkünk érezte, hogy nem végleg kell egymást elengednünk, mert a következő életben megéljük együtt azt a teljességet, amit egy nő és férfi megélhet egymás mellet. Az őszinte érzéseken keresztül a szerelmet. A következő életben már a férjem lesz és a gyermekeim apja.  A lélek számára repül az idő, de ahhoz, hogy létrejöjjön az a teljesség, amire vágyik a lelkünk, még fejlődnie kell és megélnie mindazt, amit az élet elhoz számunkra. Ez szükséges ahhoz, hogy végre beteljesüljön ez a szerelem a következő életben. Így tudtam én is felszabadultan elindulni a saját utamon és vállalni az érzéseket, mert érzem, hogy újra vele lehetek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük