Elmúlás

Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Ady Endre: Párisban járt az ősz (1906)

Beköszöntött az ősz. Ilyenkor mindenkiben felsejlik az elmúlás gondolata. Véget ér a nyár, leveti szép ruháját a természet és mi is befelé fordulunk.

Valóban erről van szó? Az elmúlás létező dolog, vagy csak az elménk számára véges minden?

Elmúlás ez, vagy inkább felkészülés az újjászületésre?

Nem mindegy, milyen irányból közelítünk az élethez. Az emberi oldalról nézve minden véges. Viszont nem csupán test vagyunk. Ne a testünkkel azonosítsuk magunkat, hiszen a lélek egyszer leveti ezt a ruhát magáról, ahogyan a természet is időről időre ruhát cserél. A lélek oldaláról tekintsünk magunkra és az életre! A lélek útjáról nézve minden más megvilágításba kerül.

A lélek fejlődését a földi létben megélt érzések segítik. Ezért is ölt újra és újra testet, hogy megélje az érzéseket és ezáltal haladjon előre az útján. Minden földi élet a lélek számára csupán egyetlen lépést jelent. Bármilyen furcsa is, a leszületés, a testet öltés sokkal fájdalmasabb folyamat, mint az eltávozás. Amit mi örömünnepként élünk meg, egy gyermek megszületését, az a lélek számára szenvedés, bezártság érzés, fullasztó nyomás. Ezzel szemben a távozás, ami nekünk annyi fájdalmat okoz, a lélek számára a szabadságot jelenti.

Ha mélyen magukba néznek, nem érzik úgy, hogy csak magunkat sajnáljuk, amikor elveszítünk egy számunkra kedves embert, hogy nem láthatjuk már személyesen, nem élvezhetjük a szeretetét és nem mondhatjuk neki többé, szeretlek? Nem önzőség azon álca mögé bújni, hogy őt sajnáljuk, miközben saját meg nem élt érzéseinket, veszteségünket és így magunkat siratjuk?

Létezik az a mondás, hogy annyira szeretem, hogy elengedem. Amikor valóban szeretünk valakit, és a lelkünkkel élünk, hálásak vagyunk azért, hogy ismerhettük a szeretett személyt. Megéljük, az elvesztéséből fakadó fájdalmat, útjára bocsátjuk, és a szívünk mélyén örülünk, mert pontosan tudjuk, hogy most már szabad és tett egy lépést a fejlődése útján. Így megszűnik a kapaszkodásunk, amivel csak megnehezítjük az adott lélek távozását és a saját életünket is.

Ehelyett kívánjunk neki jó utat és őrizzük a szeretetet a lelkünkben, amit iránta érzünk! Hiszen nem megszűnik létezni, hanem tovább él, tesz egy lépést a saját teljessége felé és adott esetben hamarosan visszatér, hogy új ruhát öltve újabb tapasztalásokkal gazdagodjon mellettünk, a közelünkben, a földi létben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük