Szemléletváltás II.

Beszéltünk a szemléletváltásról nagy vonalakban. Felmerül azonban a kérdés, hogy mit is jelent ez pontosan.

A régi, általános szemlélet az embert helyezi mindenek fölé. Az embert, aki dolgozik, teper azért, hogy mindene meglegyen, végigrohanja az életét, de élvezni igazán nem sokat élvez az életből. Ez az általános társadalmi szemlélet. Akkor vagyok valaki, ha van pénzem, házam, kocsim, pozícióm, családom. (A sorrend nem véletlen.)

Egy dologról azonban elfeledkezünk: a lelkünkről.

Az új szemlélet szerint mindent a lélek határoz meg, a lélek oldaláról közelítünk meg mindent. Életet, kapcsolatokat, embereket. Nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé haladunk. Nem fentről le, hanem lentről fel.

Mit jelent mindez?

Kezdjük ott, hogy mi a lélek. Mindenki ismeri a szót, de hogy mit takar pontosan, azt nem tudjuk. A lélek gyakorlatilag mi magunk vagyunk. Az, aki érez, lélegzik, mozog, aki életben tartja a testet. Talán ez a legegyszerűbb megfogalmazás az elme számára. Az a felünk, akit nem ismerünk, nem tisztelünk, mivel nem veszünk róla tudomást. Pedig az élet, ahogyan az ember is, nem csupán az érzékszerveinkkel felfogható dolgok összessége, ahogyan a régi szemlélet véli.

Az új szemlélet a lélek oldaláról közelít meg mindent. A lélek a halhatatlan felünk, ő tartalmazza azokat az információkat, emlékeket, amiket az életeink során megéltünk. (Igen. Az is tévedés, hogy egyszer élünk.)  Ezek az emlékek határozzák meg a jelenlegi életüket, azt, hogy kivel milyen kapcsolatot élünk meg, milyen a pénzhez, a másik nemhez vagy akár Istenhez fűződő viszonyulásunk. Ezért fontos belülről kifelé haladni, vagyis a lélektől a test felé, mert így kapunk válaszokat a kérdéseinkre, így értjük meg a miérteket.

Az már nagyjából elfogadott egyre több orvos körében is, hogy minden betegség lelki eredetű. Arról viszont nincs szó, hogy nem betegségről, hanem állapotokról kell beszélnünk. A lelkünk jelzései ezek az állapotok. Ezért nem az jelenti a gyógyulást, az EGÉSZségünk helyreállását, ha gyógyszert szedünk, hanem ha a lélekben feloldjuk a blokkokat, elakadásokat. Ehhez azonban arra van szükség, hogy elfogadjuk, hogy a lélekből, a megfoghatatlan felünkből indulunk ki és innen nézve vizsgáljuk a testünket.

Lentről fölfelé?

Az elmének, aki az embert helyezte mindenek fölé, szolgálatot kell teljesítenie. Segítenie kell az embert a tudatosulásban, abban, hogy megértse az összefüggéseket. Eddig úgy működött az ember, hogy amit felfogott ésszel, az érzést váltott ki belőle. (Gondolatból érzés, vagyis fentről le). Az új szemlélet szerit a lélekből indulunk ki, aminek a szív a központja a testben. Tehát az érzés átveszi a főszerepet. Megjelenik egy érzés a szívben, az elme pedig segít abban, hogy megértsük, miért érezzük ezt. (Érzésből gondolat, vagyis lentről föl).

Szemléletváltás

Itt az ideje a felébredésnek!

Eddig úgy éltük az életünket, hogy azt hittük, mi irányítjuk az életet. Téves szemlélet ez, ami sehová nem vezet. Pontosan látjuk, hogy mi zajlik a világban, a környezetünkben, az életünkben. Tarthatatlanná vált minden. Lehet hibáztatni ezért Istent, az életet, másokat, de van egy rossz hírem. Mindenért, ami az életünkben történik, csak és kizárólag mi magunk vagyunk a felelősek.

Azt gondoljuk, hogy mindent kézben tudunk tartani. Bármit elérhetünk, megszerezhetünk, ha akarjuk. Akarunk és akarunk, mert mi vagyunk a főnökök, akik majd tudják, hogy mi hogyan legyen. Ha ez így van, akkor miért van annyi betegség? Miért szenvedünk? Miért nem vagyunk boldogok? Miért vannak csonka családok? Vajon azért házasodunk, hogy pár év múlva teletömjük a válóperes ügyvéd zsebét? Miért vannak éhezők és hajléktalanok? Azért, mert rossz az Isten? Kegyetlen az élet?

Nem. Egészen egyszerűen azért, mert hiányzik belőlünk az alázat, az élet tisztelete. Másokat hibáztatunk ahelyett, hogy elővennénk a tükrünket, csendben belenéznénk és elgondolkodnánk azon, hogy valóban olyan tökéletesek vagyunk-e, mint amilyennek gondoljuk magunkat.

Igen. A szembesülés és a felelősségvállalás talán a legnehezebb. Ezek nélkül viszont ne is reménykedjünk boldog életben!

Fel kell végre ébrednie az emberiségnek! Nem mi, emberek irányítjuk az életet, hanem az élet vezet miket, persze csak akkor, ha hagyjuk. Ha ellenállunk, mert majd mi tudjuk, mi a jó nekünk, felülkerekedik, alázatra tanít minket és mi húzzuk a rövidebbet. Elfeledkezünk arról, hogy fejlődni jöttünk és az élet jobban tudja, hogy mi szolgálja a fejlődésüket, mit kell megélnünk ahhoz, hogy fejlődjünk. Ehhez szükséges az alázat, hogy ezt megértsük, és elfogadjuk azt, amit elhoz az élet. Ha ez megszületik bennünk, megváltozik az életünk. Nehéz a tévedéseinket elengedni és változni, de nem lehetetlen és nincs más kiút abból, ahogyan élünk.

Kezdjünk hát el másként vélekedni az életről, magunkról a világról. Felejtsünk el mindent, amit eddig gondoltunk, engedjük el azt a tévedésünket, hogy nekünk van igazunk! Alázattal hajtsunk fejet az élet előtt és nyissuk meg a tudatunkat az új szemléletnek, ami segít abban, hogy megismerjük az életet a maga valójában, önmagunkat és a szerepünket a földi létben!

Ebben igyekszünk Önöknek segítséget nyújtani.

Elmúlás

Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Ady Endre: Párisban járt az ősz (1906)

Beköszöntött az ősz. Ilyenkor mindenkiben felsejlik az elmúlás gondolata. Véget ér a nyár, leveti szép ruháját a természet és mi is befelé fordulunk.

Valóban erről van szó? Az elmúlás létező dolog, vagy csak az elménk számára véges minden?

Elmúlás ez, vagy inkább felkészülés az újjászületésre?

Nem mindegy, milyen irányból közelítünk az élethez. Az emberi oldalról nézve minden véges. Viszont nem csupán test vagyunk. Ne a testünkkel azonosítsuk magunkat, hiszen a lélek egyszer leveti ezt a ruhát magáról, ahogyan a természet is időről időre ruhát cserél. A lélek oldaláról tekintsünk magunkra és az életre! A lélek útjáról nézve minden más megvilágításba kerül.

A lélek fejlődését a földi létben megélt érzések segítik. Ezért is ölt újra és újra testet, hogy megélje az érzéseket és ezáltal haladjon előre az útján. Minden földi élet a lélek számára csupán egyetlen lépést jelent. Bármilyen furcsa is, a leszületés, a testet öltés sokkal fájdalmasabb folyamat, mint az eltávozás. Amit mi örömünnepként élünk meg, egy gyermek megszületését, az a lélek számára szenvedés, bezártság érzés, fullasztó nyomás. Ezzel szemben a távozás, ami nekünk annyi fájdalmat okoz, a lélek számára a szabadságot jelenti.

Ha mélyen magukba néznek, nem érzik úgy, hogy csak magunkat sajnáljuk, amikor elveszítünk egy számunkra kedves embert, hogy nem láthatjuk már személyesen, nem élvezhetjük a szeretetét és nem mondhatjuk neki többé, szeretlek? Nem önzőség azon álca mögé bújni, hogy őt sajnáljuk, miközben saját meg nem élt érzéseinket, veszteségünket és így magunkat siratjuk?

Létezik az a mondás, hogy annyira szeretem, hogy elengedem. Amikor valóban szeretünk valakit, és a lelkünkkel élünk, hálásak vagyunk azért, hogy ismerhettük a szeretett személyt. Megéljük, az elvesztéséből fakadó fájdalmat, útjára bocsátjuk, és a szívünk mélyén örülünk, mert pontosan tudjuk, hogy most már szabad és tett egy lépést a fejlődése útján. Így megszűnik a kapaszkodásunk, amivel csak megnehezítjük az adott lélek távozását és a saját életünket is.

Ehelyett kívánjunk neki jó utat és őrizzük a szeretetet a lelkünkben, amit iránta érzünk! Hiszen nem megszűnik létezni, hanem tovább él, tesz egy lépést a saját teljessége felé és adott esetben hamarosan visszatér, hogy új ruhát öltve újabb tapasztalásokkal gazdagodjon mellettünk, a közelünkben, a földi létben.

Találkozás a másik féllel II. – Az érzések tengerén

Az élet egyre sűrűbben egymáshoz vezetett minket. Úgy alakult, hogy a városban rendezett fesztiválon is találkoztunk. Sokat táncoltunk egymással, de egyszer félrehívott beszélgetni és meg akart csókolni. Ekkor még bennem ellenállás volt és nem engedtem. Ő nem értette. Meg is kérdezte, hogy miért félek tőle. Akkor még nem tudtam, hogy miért voltam elutasító vele. Azóta tudom, hogy a leszületésünkkor elfordultam tőle és ez a működésem határozott meg.  De az este folyamán valami megváltozott bennem és nem tudtam ellenállni…

Innentől kezdve minden elindult közöttünk, vágytunk egymásra, még akkor is, ha csupán pár percre tudtunk találkozni. Az érzéseinket éltük meg. Minden találkozás 2 percnek tűnt, úgy repült az idő.

Az egyre többszöri találkozások fokozták az egymás iránt érzett érzéseinket. Elvesztünk egymás tekintetében. Mind a ketten ugyanazt éreztük. Nem volt szükség programokra, mert az érzéseinken keresztül mindig felemelkedtünk és a mi kis világunkban voltunk. Bármilyen fáradtak is voltunk, mindig feltöltöttek minket ezek a találkozások. A lelkünk megpihent az együtt töltött időben. Sokszor csak néztünk egymás szemébe és elvesztünk a pillanatban. Megszűnt minden. Tér, idő nem létezett számunkra. A találkozások során az érzéseink egyre csak fokozódtak, és egyszer csak az „érzések tengerén” találtuk magunkat. Kezdetben még kisebb hullámon szörföztünk, de egyre jobban fújt a szél és jöttek az egyre nagyobb hullámok számunkra. Fokozódott a vágy bennünk. Napról napra érezhető volt a vágyak felszabadulása, majd hamarosan a „vihar” is megérkezett… Elértük az pontot a vágyainkon keresztül, hogy testileg is együtt legyünk. Teljesen új érzés volt számomra úgy megélni a testi együttlétet, hogy a lelkem vágyott rá.

Nehéz megfogalmazni és leírni, de amikor így együtt voltunk, olyan volt, mint ha a testünk fölött a lelkünk találkozott volna. Felemelkedett, teljesen más rezgésszintet éltünk meg. Beteljesült a testen keresztül a lelki együttlétünk is.

A vihar után megérkeztünk egy szigetre. Olyan érzés volt, mintha a homokos tengerparton lettünk volna összebújva. Élveztük a bennünk lévő nyugalmat, csendet.

Ekkor döbbentem rá, hogy milyen eltorzult világban élünk. Nem az érzéseket részesítjük előnyben, és azon keresztül éljük meg a másikkal az együttlétet, hanem sokkal inkább a külsőségek határoznak meg minket. Pedig nincs annál csodálatosabb dolog az életben, mint amikor az érzések vezetnek minket és megélhetünk minden egyes pillanatot a másikkal. Ha az őszinte érzéseket éljük, semmi nem számít, csak az, amit a lelkünk érez.

Itt az ideje egy új világ megszületésének, ahol az érzéseké a főszerep, ahol a lelkek vezetik az emberi feleket, nem pedig az elmés működés, amely megakadályozza az őszinte érzések megélését.

Ezért: Nyissátok meg a szíveteket! Engedjétek, hogy az érzések feltörjenek belőletek! Engedjétek, hogy az érzések mutassák az utat nektek! Engedjétek el az elmés működéseteket, hogy ne határozzon meg titeket, hogy megéljétek az őszinte érzéseket, amelyeket a lelketek érez!

Találkozás a másik féllel

Igaz történetek

A másik féllel való találkozás mindig meghatározó élmény az ember életében. Függetlenül attól, hogy valaki tudatos erre vagy sem, érzi azt a különleges köteléket, ami a két felet összekapcsolja. Sok esetben úgy nyilvánul ez meg, hogy megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába az embert valaki iránt, akit esetleg még nem is igazán ismer.

Azt is meg kell említeni, hogy nem feltétlenül szerelmi szálak kötik egymáshoz a másik feleket. Tehát ne keseredjenek el akkor sem, ha nem életük párja a másik felük, és akkor sem, ha a szerelmet csak rövid ideig élhetik meg a másik felükkel, már ha eléggé tudatosak erre és felismerik egymást!

Fogadják szeretettel azokat az igaz történeteket, amelyeket csapatunk egy-két tagja mesél el Önöknek. Ők olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy találkozhattak a másik felükkel és tudatossá is váltak erre.

Sok helyen olvashatunk arról, hogy mindenkinek van másik fele. Arról viszont, hogy milyen érzés is vele együtt lenni és megélni az őszinte, tiszta, felemelő érzéseket, már kevésbé számolnak be az írások.

Az élet megadta nekem, hogy ezt megélhettem és szeretném leírni Önöknek, hogy mit érzett a lelkünk, amikor együtt voltunk. Milyen érzés együtt lenni egy másik emberrel, aki ugyanazt érzi, amit én? Csak az érzések léteztek közöttünk, nem kellettek a szavak. Nem volt szükség közös programokra. Egymás szemébe nézve elvesztünk a pillanatban. Csak az együttlét számított. Megszűnt minden körülöttünk. A lelkünk élt.

Tavaly nyáron, a sportpályán volt egy rendezvény, amire elmentünk az egyik barátnőmmel. Korábban nem jártam oda, ez volt az első alkalom. Semmi sem véletlen… Ott ismerkedtem meg vele. A focicsapatuk győzelmét ünnepelték, így mi is csatlakoztunk hozzájuk. Akkor találkoztunk először. Egész este beszélgettünk, de ekkor még nem tudtam, hogy ő a másik felem. Egy szimpatikus srác volt, akivel egy kellemes estét töltöttem. Így kezdődött a mi kis történetünk.

Később az élet „véletlenül” mindig összehozott minket. Egyre többször futottunk össze a városban, majd üzeneteket is váltottunk. Azt éreztem, hogy foglalkoztat és nem igazán értettem, hogy miért. 8 évvel fiatalabb, félénk srác volt. Nem volt az én zsánerem, de a lelkem már érezte, hogy ki is ő. Mindig vártam, hogy mikor ír, mikor találkozunk. Sokszor nem is értettem saját magam, de az érzés ott volt bennem. A lelkem húzott felé, vágyat éreztem arra, hogy vele legyek. Nem számított semmi, még az sem, hogy az elmém mit gondol magamról vagy a lépéseimről. Amikor tudtam, hogy hol van, megleptem. Azt éreztem, hogy mennem kell. Semmi nem tudott otthon tartani. Sokszor azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok normális. Nő létemre miért ”futok” utána? Már furcsán néztek rám a barátai is, de semmi nem érdekelt. Az élet bebizonyította számomra, hogy az őszinte érzések felett nincs hatalma az elmének. Megszűnik létezni.

A kis herceg

Bizonyára mindenki ismeri vagy legalábbis hallott Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című gyermekregényéről. Érdemes felnőtt fejjel újraolvasni, mert igazán akkor értjük meg a sorok mögött megbúvó lényeget.

A róka és a kis herceg lélekemelő párbeszéde az életről, a lelkek közötti kapcsolódásról, a szeretetről szól. Fogadják nyitott szívvel, hiszen „jól, csak a szívével lát az ember”, éljék meg azokat az érzéseket, amelyeket kivált Önökből ez a megható jelenet, és ha úgy érzik, porolják le a könyvet és olvassák el úja az egész történetet!

        21.

Akkor jelent meg a róka.

– Jó napot! – mondta a róka.

– Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

– Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

– Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy…

– Én vagyok a róka – mondta a róka.

– Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…

– Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.

– Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

– Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

– Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

– Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

– Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

– Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

– Kapcsolatokat teremteni?

– Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

– Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

– Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…

– Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

– Egy másik bolygón?

– Igen.

– Vannak azon a bolygón vadászok?

– Nincsenek.

– Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

– Nincsenek.

– Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

– Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

– Kész örömest – mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

– Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.

– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

Másnap visszajött a kis herceg.

– Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

– Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

– Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

– Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

– Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

– Igaz, igaz – mondta a róka.

– Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

– Igaz, igaz – mondta a róka.

– Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

– De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

– Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

– Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

– Isten veled – mondta.

– Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

– Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

 

Forrás:

Antoine de Saint-Exupéry(1994): A kis herceg. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, Rónay György jogutóda

1. kép: www.libri.hu/konyv/antoine-de-sain-exupery.a-kis-herceg

2. kép: www. moly.hu/enciklopedia/a-kis-herceg

 

Miért kell a lelket tisztogatni? Miért fontos megélni az érzéseket?

A lélek az a „részünk”, aki elraktározza az információkat, vagyis hordozza az eddigi életeink lenyomatait. Ezeket a lenyomatokat érzések formájában tárolja. Azok az érzések, amik nem kerültek megélésre, lerakódnak a lélekben, és súlyként, teherként nehezednek rá. Rétegeket képeznek, és mindaddig ott maradnak, amíg megélésre nem kerülnek. A legfelső réteg a fájdalom. Ez a réteg megakadályozza, hogy az őszinte érzések felszínre kerüljenek, tehát először a fájdalomtól kell a lelket megtisztítani, hogy a következő réteg szabaddá váljon. Minden letisztított réteg könnyíti a lelket és földi síkon az ember életét.

A meg nem élt érzések okozzák egyrészt a betegségeket, másrészt a lelkek közötti kapcsolódásokat, kapaszkodásokat és kötődéseket. Azt, hogy kivel milyen a kapcsolatunk, mit kell vele aktuálisan megélnünk, a lelkünk határozza meg. Van, hogy megmagyarázhatatlan vonzalmat érzünk egy másik ember iránt, akit pedig a társadalmi felfogás szerint szeretnünk kellene (szülő, gyermek, házastárs), képtelenek vagyunk szeretni. Mindezért a korábbi életeinkben meg nem élt érzések a felelősek.

Jó tanácsként annyit mondhatunk, hogy mostantól vállalják az érzéseiket, éljék meg őket. Aki pedig szeretne könnyíteni a lelkén, keressen minket, hogy segítsünk!

Mi a lélek útja?

Minden léleknek saját útja van, amelyet minden egyes életben megélhet.

A lélek útja nem más, mint a szabadság, amikor nincs már félelem, nem határoz meg az elme. Ez maga az áramlás, a lelkek által megélt érzések. Ha ezt éljük, felszabadul a lelkünk és elengedhetünk mindent, ami a földi léthez köt minket. Nem határoznak meg többé a földi dolgok, mivel szárnyal a lelkünk.

Az élet szabadsága ez az ember számára, hiszen, ha a lélek vezeti az embereket, minden könnyen létrejön az életben. Nem kell teperni, küzdeni, erőlködni, mert egyszer csak ott terem az, amire vágyunk. A lélek áramlik az életen keresztül, mindent ő határoz meg és vezeti az emberi felet. Az életben megélt érzések és történések a lélek fejlődését szolgálják, ezért nem beszélhetünk jó vagy rossz dolgokról, csupán az életről.

A lélek vezeti és tartja életben a testet, tehát minden a lélekből ered. Ezért fontos mindent a lélek oldaláról megközelíteni, nem csupán a testtel azonosítani magunkat.

A lélek útja tehát a megélt érzések, tapasztalatok összessége, ami a lélek fejlődését szolgálja. Az elakadások a meg nem élt érzésekből erednek, amelyektől meg kell tisztítani a lelket, hogy az áramlás folyamatos legyen.

 

Kedves érdeklődők

Nézzünk körül a világban! Mit látunk? Gyűlöletet, közönyt, magányt, kiábrándultságot, elégedetlenséget. Romokban heverő kapcsolatokat, csonka családokat, magányos embereket. Mi ennek az oka? Tényleg ilyen komor és reménytelen világban élünk? Tényleg nincs semmi, ami örömöt csalhat a szívünkbe? Valóban ilyen az élet? Vagy egészen egyszerűen arról van szó, hogy nem vesszük észre a körülöttünk lévő szépséget, a rengeteg csodát, az apró örömöket, mert annyira bizalmatlanok és hitevesztettek lettünk, hogy csak az élet árnyékos oldalát vagyunk képesek meglátni?

Valójában mindenki keres, igyekszik valamit vagy valakit találni, hogy érezze azt, hogy tartozik valahová, hogy megélhesse az együttlétet, hogy vigaszt találjon a sokszor kíméletlenül nehéz élethelyzetekben, vagyis ne érezze magát egyedül.

Ezért hoztuk létre ezt az oldalt, hogy segítsük Önöket másként tekinteni az életre, a világra és önmagukra. Hogy meglássák a szépséget, megéljék az érzéseiket és könnyebbé váljon az életük.

Az a célunk és egyben a küldetésünk is, hogy segítsük a lelkeket a lélek útjára térni, hogy a földi létet szebbé, tisztábbá, őszintébbé varázsoljuk, hogy elindítsuk az új életet, ahol már a lelkek és az érzések vezetik az embereket.

Magunkról

Engedjék meg, hogy egy pár szóban bemutatkozzunk! Azért a többes szám, mert egy olyan csapat vagyunk, aki egy küldetést teljesít, segíti a lelkeket a megtisztulásban, a régről cipelt terhek lepakolásában, a felemelkedésben. Minden tevékenységünk azt a célt szolgálja, hogy az érzések megélésre kerüljenek végre.

Mindent a lélek oldaláról közelítünk meg, egy olyan szemléletet képviselünk, ahol az érzéseké a főszerep. Ezért ez az oldal sokrétű tartalommal bír, minden megtalálható, ami érzést vált ki az emberből és a lélekre hat. Szakadjanak ki egy pillanatra a hétköznapok forgatagából, pihenjenek meg egy picit, engedjék el a gondolataikat és csak érezzenek! Fogadják olyan szeretettel az oldalunkat, amilyen szeretettel készítettük!

A csapat