Lélektől lélekig a lélek útján

Beszéltünk a szemléletváltásról nagy vonalakban. Felmerül azonban a kérdés, hogy mit is jelent ez pontosan.

A régi, általános szemlélet az embert helyezi mindenek fölé. Az embert, aki dolgozik, teper azért, hogy mindene meglegyen, végigrohanja az életét, de élvezni igazán nem sokat élvez az életből. Ez az általános társadalmi szemlélet. Akkor vagyok valaki, ha van pénzem, házam, kocsim, pozícióm, családom. (A sorrend nem véletlen.)

Egy dologról azonban elfeledkezünk: a lelkünkről.

Az új szemlélet szerint mindent a lélek határoz meg, a lélek oldaláról közelítünk meg mindent. Életet, kapcsolatokat, embereket. Nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé haladunk. Nem fentről le, hanem lentről fel.

Mit jelent mindez?

Kezdjük ott, hogy mi a lélek. Mindenki ismeri a szót, de hogy mit takar pontosan, azt nem tudjuk. A lélek gyakorlatilag mi magunk vagyunk. Az, aki érez, lélegzik, mozog, aki életben tartja a testet. Talán ez a legegyszerűbb megfogalmazás az elme számára. Az a felünk, akit nem ismerünk, nem tisztelünk, mivel nem veszünk róla tudomást. Pedig az élet, ahogyan az ember is, nem csupán az érzékszerveinkkel felfogható dolgok összessége, ahogyan a régi szemlélet véli.

Az új szemlélet a lélek oldaláról közelít meg mindent. A lélek a halhatatlan felünk, ő tartalmazza azokat az információkat, emlékeket, amiket az életeink során megéltünk. (Igen. Az is tévedés, hogy egyszer élünk.)  Ezek az emlékek határozzák meg a jelenlegi életüket, azt, hogy kivel milyen kapcsolatot élünk meg, milyen a pénzhez, a másik nemhez vagy akár Istenhez fűződő viszonyulásunk. Ezért fontos belülről kifelé haladni, vagyis a lélektől a test felé, mert így kapunk válaszokat a kérdéseinkre, így értjük meg a miérteket.

Az már nagyjából elfogadott egyre több orvos körében is, hogy minden betegség lelki eredetű. Arról viszont nincs szó, hogy nem betegségről, hanem állapotokról kell beszélnünk. A lelkünk jelzései ezek az állapotok. Ezért nem az jelenti a gyógyulást, az EGÉSZségünk helyreállását, ha gyógyszert szedünk, hanem ha a lélekben feloldjuk a blokkokat, elakadásokat. Ehhez azonban arra van szükség, hogy elfogadjuk, hogy a lélekből, a megfoghatatlan felünkből indulunk ki és innen nézve vizsgáljuk a testünket.

Lentről fölfelé?

Az elmének, aki az embert helyezte mindenek fölé, szolgálatot kell teljesítenie. Segítenie kell az embert a tudatosulásban, abban, hogy megértse az összefüggéseket. Eddig úgy működött az ember, hogy amit felfogott ésszel, az érzést váltott ki belőle. (Gondolatból érzés, vagyis fentről le). Az új szemlélet szerit a lélekből indulunk ki, aminek a szív a központja a testben. Tehát az érzés átveszi a főszerepet. Megjelenik egy érzés a szívben, az elme pedig segít abban, hogy megértsük, miért érezzük ezt. (Érzésből gondolat, vagyis lentről föl).

Itt az ideje a felébredésnek!

Eddig úgy éltük az életünket, hogy azt hittük, mi irányítjuk az életet. Téves szemlélet ez, ami sehová nem vezet. Pontosan látjuk, hogy mi zajlik a világban, a környezetünkben, az életünkben. Tarthatatlanná vált minden. Lehet hibáztatni ezért Istent, az életet, másokat, de van egy rossz hírem. Mindenért, ami az életünkben történik, csak és kizárólag mi magunk vagyunk a felelősek.

Azt gondoljuk, hogy mindent kézben tudunk tartani. Bármit elérhetünk, megszerezhetünk, ha akarjuk. Akarunk és akarunk, mert mi vagyunk a főnökök, akik majd tudják, hogy mi hogyan legyen. Ha ez így van, akkor miért van annyi betegség? Miért szenvedünk? Miért nem vagyunk boldogok? Miért vannak csonka családok? Vajon azért házasodunk, hogy pár év múlva teletömjük a válóperes ügyvéd zsebét? Miért vannak éhezők és hajléktalanok? Azért, mert rossz az Isten? Kegyetlen az élet?

Nem. Egészen egyszerűen azért, mert hiányzik belőlünk az alázat, az élet tisztelete. Másokat hibáztatunk ahelyett, hogy elővennénk a tükrünket, csendben belenéznénk és elgondolkodnánk azon, hogy valóban olyan tökéletesek vagyunk-e, mint amilyennek gondoljuk magunkat.

Igen. A szembesülés és a felelősségvállalás talán a legnehezebb. Ezek nélkül viszont ne is reménykedjünk boldog életben!

Fel kell végre ébrednie az emberiségnek! Nem mi, emberek irányítjuk az életet, hanem az élet vezet miket, persze csak akkor, ha hagyjuk. Ha ellenállunk, mert majd mi tudjuk, mi a jó nekünk, felülkerekedik, alázatra tanít minket és mi húzzuk a rövidebbet. Elfeledkezünk arról, hogy fejlődni jöttünk és az élet jobban tudja, hogy mi szolgálja a fejlődésüket, mit kell megélnünk ahhoz, hogy fejlődjünk. Ehhez szükséges az alázat, hogy ezt megértsük, és elfogadjuk azt, amit elhoz az élet. Ha ez megszületik bennünk, megváltozik az életünk. Nehéz a tévedéseinket elengedni és változni, de nem lehetetlen és nincs más kiút abból, ahogyan élünk.

Kezdjünk hát el másként vélekedni az életről, magunkról a világról. Felejtsünk el mindent, amit eddig gondoltunk, engedjük el azt a tévedésünket, hogy nekünk van igazunk! Alázattal hajtsunk fejet az élet előtt és nyissuk meg a tudatunkat az új szemléletnek, ami segít abban, hogy megismerjük az életet a maga valójában, önmagunkat és a szerepünket a földi létben!

Ebben igyekszünk Önöknek segítséget nyújtani.

Előző írásunk a hatalmi harcról szólt, ami elsősorban a lélek és az elme csatáját mutatta be.

Most viszont a hatalmi harc világi oldalára emlékeztetjük Önöket. Elég körbe néznünk a világban, a saját környezetünkben, vagy éppen a családban, mindenütt hatalmi harcok dúlnak kicsiben és nagyban. Ezek mögött a harcok mögött szintén az elme áll, aki küzd a pozícióért, a pénzért, a hatalomért. Szomorú ezt a lélektelen világot látni, de itt az ideje, hogy közös erővel változtassunk ezen. Egyetlen döntés kérdése. Vállalom, hogy a lelkem mellé állok, érzésből cselekszem és vállalom mindazt, amit elhoz az élet nekem. Ez a döntés képes megváltoztatni bennünket, az életünket, a világunkat. Minél többen hozzák meg ezt a döntést, annál nagyobb erővel indulnak el az új energiák, amik gyökeres változásokat képesek véghezvinni és megváltoztatják az emberiség sorsát. Egyetlen döntés, és máris hegyek mozdulnak meg, ébrednek a lelkek és változásnak indul a földi élet. Egy a lényeg. A döntés érzésből szülessen meg, ne fejben döntsük el, hogy változni szeretnénk, mert az nem vezet eredményhez! Arra biztatunk hát mindenkit, hozza meg a döntését! Ismerje meg a lelkét! Álljon a lelke mellé és élje meg az érzéseit, hogy együttes erővel egy új világot teremtsünk meg. Egy olyan világot, ahol a lelkek vezetik az emberi felet, ahol nincs helye többé az elmés működésnek, a hatalmi harcoknak, a gyűlöletnek, mert a szeretet veszi át a vezető szerepet, és az érzések mutatják az utat az embereknek. Csak úgy változhat meg minden, ha a lelketlen világot lélekkel töltjük meg. Ezért kérjük Önöket, hozzák meg a döntésüket, és mostantól lélekkel éljenek, az érzéseiknek higgyenek, ne az elméjüknek! Bátran vállalják, amit éreznek, aszerint cselekedjenek, ne írják fölül az érzéseiket, ne magyarázzák meg, miért nem tehetik meg azt, amit éreznek! Mondják ki bátran „szeretlek”, mert a szeretet mindent fölülír, elfeledteti a nehézségeket és szebbé varázsolja az életet. Adjanak hangot a félelmeiknek, mert ez által már szembenéznek a félelmekkel és megoldás születhet! Fejezzék ki szavakkal az érzéseiket, mert a szavak nyomatékosítják, amit éreznek! Így indul el apránként a változás Önökben, környezetükben, az életben. Így tehetünk a legtöbbet magunkért, a világunkért, az életért.

Ahogyan tette ezt a nyolcvanas években a híres szerzőpáros, Szörényi Levente és Bródy János. Az István, a király című rockoperájuk méltán aratott nagy sikereket. Megérinti a lelket, lélekből született és a lélekhez szól. Tudatosan vagy sem, a két kiváló művész nem csupán a magyar történelem egyik meghatározó eseményét mutatja be, hanem tökéletesen ábrázolja a lélek és az elme közötti ellentéteket is. Ez a darab az élet alapvető igazságait ábrázolja, túlmutatva az adott koron. Rámutat arra, mit jelent lélekkel, hittel, az érzéseinket követve élni.

Arra biztatjuk Önöket, hogy nézzék meg újra ezt az örök érvényű művet. Hatalmas élményben lesz részük. Élvezzék a zenét, engedjék át magukat az érzéseknek! És ha közben libabőrösök lesznek, önkéntelenül jobb kedvre derülnek vagy éppen könnybe lábad a szemük, biztosak lehetnek abban, hogy a lelkük érzi a neki szánt üzenetet és visszajelez Önöknek.

Jó szórakozást kívánunk!

A mennyei prófécia

James Redfield

A szerző jegyzete

Immár fél évszázad óta újfajta tudatosság kezd behatolni az emberi világba: egy új típusú, amelyet csak ezzel a jelzővel illethetünk: transzcendens, spirituális. Ha ezt a könyvet olvasod, legbelül talán magad is érzed már, hogy mi történik.

Úgy kezdődik, hogy az ember magasabb szinten kezdi érzékelni élete folyamatát. Felfigyelünk a véletlen esetekre, amelyek mindig épp a legmegfelelőbb pillanatban következnek be, mindig épp a legmegfelelőbb embereket hozzák elénk, hogy életünkben fontos változást idézzenek elő, új irányba tereljék. A mai ember hajlamos mélyebb jelentőséget tulajdonítani az ilyen eseményeknek, mint a megelőző korok emberei.

Tudjuk, hogy az élet lényegében személyes és elbűvölő spirituális kibontakozás – olyan kibontakozás, amelyet mindmáig sem a tudománynak, sem a filozófiának, sem a vallásnak nem sikerült teljesen tisztáznia. És tudunk még valamit: ha egyszer megértjük majd, mi történik, ha bekapcsolódunk ebbe a fontos folyamatba és hatását a lehető legerősebben érvényesítjük életünkben, akkor a társadalom minőségi ugrást hajt végre – megvalósítva legjobb hagyományainkat – , és megteremti azt a kultúrát, amelyre az emberiség egész történelme során törekedett.

A következő történet ezt az új típusú megértést szolgálja. Ha megérint, ha segít kikristályosítani benned valamit, amit magad is tapasztaltál az életben, akkor felismerésedet add tovább másoknak – azt hiszem ugyanis, hogy az újfajta, spirituális tudatosság épp ezen a módon terjed: nem úgy, hogy reklámozzák, nem úgy, hogy tömegesen terjesztik, hanem a személyes kapcsolatokban, az emberek közötti, pozitív hatású „fertőzés” által.

Mindannyiunknak csak annyi a tennivalónk, hogy függesszük fel kételyeinket, szétszórtságunkat… és csodálatosképpen miénk lesz ez a valóság.

☼ A perui őserdő mélyéről, az ősi romok közül titokzatos kézirat kerül elő. Csodálatos, az ember, sőt az egész emberiség életét megváltoztató eszmék olvashatók a szövegben. A több ezer éves próféciák megjósolják, hogy a huszadik század végén az emberiség fejlődésében döntő fordulat megy végbe. A Kézirat által előrevetített kilenc felismerés mindenki számára elhozza a megvilágosodást. A Kézirat azonnal felkelti a tudományos világ és kalandorok érdeklődését. A hivatalos körök, köztük a katolikus egyház vezetői mindent elkövetnek, hogy a Kézirat ne kerüljön nyilvánosságra. Egy fiatal amerikai férfi teljesen gyanútlanul kerül az események középpontjába, és rövid idő alatt kulcsszerepet kap a hiányzó, Kilencedik Felismerés felkutatásában. Közben beutazza Peru vadregényes tájait, az Andok csúcsai között rejtőző templomromoktól a szegény kisvárosokig, ahol csodálatos módon mindig megtalálja azt, aki hajlandó segíteni rajta akkor is, amikor fegyveres üldözői elől menekül. Épp ez a Kézirat próféciának lényege: a csodák természetes velejárói az emberi létnek: nem hinni kell bennük, hanem támaszkodni rájuk. ☼

Forrás:

https://idezo.files.wordpress.com/2012/03/james-redfield-a-mennyei-prc3b3fc3a9cia.pdf

 

James Redfield: A mennyei prófécia (részlet)

„ –  Mi a lényege?

A szemembe nézve mondta:

• Fel kell ismernünk, hogy mi magunk milyen módszerekkel uralkodunk másokon. Jusson eszébe: A Negyedik Felismerés szerint az ember mindig kevésnek érzi saját energiáját, és azért igyekszik mások fölött uralkodni, hogy az emberi kommunikációban áramló energiát megszerezze magának. Az Ötödik Felismerés megmutatja, hogy létezik másfajta energiaforrás, de ezzel igazából nem tudunk összekapcsolódni, amíg meg nem értjük, hogy egyénenként milyen módszert használunk a mások feletti uralom megszerzésére, és föl nem hagyunk a használatával. Mert valahányszor visszatérünk ehhez a beidegződéshez, mindannyiszor leválasztjuk magunkat a másik forrásról. Nem könnyű megszabadulni ettől a szokástól, mert eleinte mindig tudattalanul működik. Elhagyni csak úgy lehet, ha előbb teljesen beemeljük a tudat szintjére. Be kell látnunk: a mások fölötti uralom módszere mindegyikünk számára azonos azzal, amit gyerekkorában használt, ha magára akarta vonni a figyelmet, maga felé akarta irányítani az energiát. Mindannyian ennél a módszernél rekedtünk meg, ezt ismételgetjük újra és újra. Én úgy nevezem: ez a mi tudattalan hatalmi drámánk. Azért dráma, mert ismerős a helyszín, ismerősek a díszletek, és fiatalkorunkban magunk írtuk meg a cselekményt. Aztán mindennapi életünkben ezt a jelenetet ismételgetjük újra meg újra anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Csak annyit veszünk észre, hogy általában ugyanolyan dolgok történnek velünk. Ez azért baj, mert ha mindig megrekedünk ugyanannál a jelenetnél, akkor életünk, a nagy kalandfilm nem folytatódhat a véletlenek által megszabott vonalak mentén. Ha az energia megszerzésének érdekében mindig ugyanazt a manipulációs jelenetet játsszuk le, nem engedjük tovább peregni a filmet.

Sanchez lelassította a kocsit; az úton mély kátyúk éktelenkedtek, óvatosan kellett átevickélni közöttük. Én közben mély elkeseredést éreztem. Nem értettem, hogyan működik a hatalmi dráma. El akartam mondani Sancheznek, hogy mit érzek, de képtelen voltam rá. Rájöttem: még mindig távolinak érzem magamtól, és nem szívesen fedném fel előtte az érzéseimet.

• Érti? – kérdezte.
• Nem tudom- feleltem kurtán. – Nem tudom, hogy az én életemben van-e ilyen hatalmi dráma.
• A legmelegebb tekintetével nézett rám, és vidáman felkuncogott.
• Valóban? – kérdezte. – Akkor vajon mi az oka, hogy mindig olyan zárkózott?”

(Redfield, 2011, 161-162. oldal)

Forrás:

Redfield, James (2011): A mennyei prófécia. Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra kiadója, Budapest.

 

 

Kép:

https://moly.hu/konyvek/james-redfield-a-mennyei-profecia

 

Hatalmi harc

Az a hatalmi harc, amelyről James Redfield könyvében olvashatunk, nem csupán ember és ember közötti energetikai harcról szól. Elsősorban saját belső harcunkat jelenti. Konkrétan az elme és a lélek „csatáját”.

A lélekben lévő lerakódások nem mások, mint a meg nem élt érzések, amik fájdalmat jelentenek a lélek számára. A legfelső réteg a fájdalom, és amíg ez nem oldódik fel, a lélek nem tudja megélni a többi érzést sem. Ahhoz, hogy az élet ne csupán fájdalom és szenvedés legyen az emberi fél számára, az elme a lélek „segítségére” siet, elkezdi tompítani a fájdalmat, csakhogy ezzel átveszi az irányítást az emberi fél fölött. Innentől kezdve a lélek még inkább szenved, mert az emberi fél nem a lelkét és az érzéseit éli, hanem engedelmeskedik az elme uralmának. Jönnek a minősítések, az elméletek, a belemagyarázások és még sorolhatnánk.

Számtalan formában nyilvánul meg az elmés működés. Van, aki hihetetlenül „okosnak” képzeli magát, csak ő tud mindent, neki van „igaza”. Van, aki konokul megy előre, csak az akarat hajtja megállíthatatlanul. Van olyan is, akinél az elme úgy nyilvánul meg, hogy az ember létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ez a működés eredményezi a „bocsánat, hogy élek” típust. Van, aki pusztán jó szándékból telepszik rá másokra. Ő csak „jót akar” a másik embernek, de ezáltal nem a saját életét éli, hanem a másikét rendezi.

A végtelenségig sorolhatnánk a példákat az elmés működésre, mert rengeteg fortélyt dolgozott ki az elme, amivel uralni tudja az emberi felet. Egy dolgot azonban tudnunk kell. Az elme az emberi félhez tartozik és véges. A lélek viszont az utazó, maga az élet.

Az elmének tehát nem az uralom, hanem a szolgálat a szerepe. Szolgálnia kell a lelket, hiszen azért teremtetett. Az elme szolgálatba állásával jön létre a tudatosulás, ami mindannyiunk feladata. A tudatosulás segítségével érthetjük meg az összefüggéseket, láthatjuk meg az utunkat és segíthetjük a lelkünket a fejlődésben. Látnunk kell saját működésünket, tudatossá kell válnunk arra, hogy mi akadályoz minket az érzések megélésében, és dolgozni azon, hogy az elmés működésünket végleg elengedjük, az elménk uralmát végleg megszüntessük, mert a lélek útján, az új életben nincs helye az elmés működésnek.

Nagyon nehéz folyamat ez, hiszen az elme küzd a túlélésért. Ezt a folyamatot tekinthetjük belső harcnak, amely a „hatalom” megszerzéséért folyik bennünk. Valójában azonban nem harcolnunk kell, mert az pusztán elmecsata lesz, és sehová nem vezet.

Az elme „legyőzésének” egyetlen módja van. Megélni és erősíteni az érzéseinket. Ha az elme ellen küzdünk, energiát adunk neki, és így erősítjük. Ha viszont az érzéseket erősítjük és megéljük őket, nincs ránk többé hatással az elme, belefárad a „küzdelembe” és elfoglalja végre a neki szánt helyet, betölti a neki szánt szerepet. Így szabadul fel a lélek és válik könnyebbé az emberi fél számára a földi élet.

Nyissák hát meg a szívüket! Éljék meg az érzéseiket, hogy elengedhessék az elmés működésüket és a lélek útjára térjenek!

Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Ady Endre: Párisban járt az ősz (1906)

Beköszöntött az ősz. Ilyenkor mindenkiben felsejlik az elmúlás gondolata. Véget ér a nyár, leveti szép ruháját a természet és mi is befelé fordulunk.

Valóban erről van szó? Az elmúlás létező dolog, vagy csak az elménk számára véges minden?

Elmúlás ez, vagy inkább felkészülés az újjászületésre?

Nem mindegy, milyen irányból közelítünk az élethez. Az emberi oldalról nézve minden véges. Viszont nem csupán test vagyunk. Ne a testünkkel azonosítsuk magunkat, hiszen a lélek egyszer leveti ezt a ruhát magáról, ahogyan a természet is időről időre ruhát cserél. A lélek oldaláról tekintsünk magunkra és az életre! A lélek útjáról nézve minden más megvilágításba kerül.

A lélek fejlődését a földi létben megélt érzések segítik. Ezért is ölt újra és újra testet, hogy megélje az érzéseket és ezáltal haladjon előre az útján. Minden földi élet a lélek számára csupán egyetlen lépést jelent. Bármilyen furcsa is, a leszületés, a testet öltés sokkal fájdalmasabb folyamat, mint az eltávozás. Amit mi örömünnepként élünk meg, egy gyermek megszületését, az a lélek számára szenvedés, bezártság érzés, fullasztó nyomás. Ezzel szemben a távozás, ami nekünk annyi fájdalmat okoz, a lélek számára a szabadságot jelenti.

Ha mélyen magukba néznek, nem érzik úgy, hogy csak magunkat sajnáljuk, amikor elveszítünk egy számunkra kedves embert, hogy nem láthatjuk már személyesen, nem élvezhetjük a szeretetét és nem mondhatjuk neki többé, szeretlek? Nem önzőség azon álca mögé bújni, hogy őt sajnáljuk, miközben saját meg nem élt érzéseinket, veszteségünket és így magunkat siratjuk?

Létezik az a mondás, hogy annyira szeretem, hogy elengedem. Amikor valóban szeretünk valakit, és a lelkünkkel élünk, hálásak vagyunk azért, hogy ismerhettük a szeretett személyt. Megéljük, az elvesztéséből fakadó fájdalmat, útjára bocsátjuk, és a szívünk mélyén örülünk, mert pontosan tudjuk, hogy most már szabad és tett egy lépést a fejlődése útján. Így megszűnik a kapaszkodásunk, amivel csak megnehezítjük az adott lélek távozását és a saját életünket is.

Ehelyett kívánjunk neki jó utat és őrizzük a szeretetet a lelkünkben, amit iránta érzünk! Hiszen nem megszűnik létezni, hanem tovább él, tesz egy lépést a saját teljessége felé és adott esetben hamarosan visszatér, hogy új ruhát öltve újabb tapasztalásokkal gazdagodjon mellettünk, a közelünkben, a földi létben.

Minden lélek találkozása okkal jön létre az életben. Ha megélésre kerül az, ami rendeltetett számukra, akkor eljön az a pillanat, amikor el kell egymást engedniük. Mi azért találkoztunk, hogy végre megérezzük egymást, hogy én is visszaforduljak az érzések felé, amit megmutatott nekem a másik felem és rendeződjön a lelkünkben minden, ami egykor tévútra vitt minket. Így indulhatunk el a saját utunkon.

Vezettek minket az „égiek” és tudatták, hogy mindent megéltünk, amiért találkoztunk ebben az életben, így elérkezett az idő, hogy elengedjük egymást és elinduljunk az önálló utunkon.

Minden sejtem tiltakozott ez ellen, nem értettem, hogy miért történik minden ilyen gyorsan. Nem akartam őt elengedni, se a lelkemmel, se az emberi felemmel. De éreztük mind a ketten, hogy a beteljesülés pillanata után minden megváltozott bennünk. Egyre jobban távolodtunk egymástól, nem éreztük a hullámokat, megszűntek azok az érzések, amiket addig éreztünk egymás iránt, megszűnt a „közös világunk”.

Az „égiek” nap, mint nap kértek, hogy hozzam meg a döntésemet, de a lelkemben hatalmas fájdalom volt. Az elengedés fájdalma. Eljutottam a mélypontra. Az élet is úgy hozta, hogy napok óta esett az eső. Egy töltésen leparkoltam az autóval és nem tudtam kitolatni, elakadtam a sárban.  Ott ültem az autóban. Se előre, se hátra nem tudtam kijutni. Éreztem, ez a lelkem mélypontja. Ami bent van, az van kint is. Ezt meg is tapasztaltam. Hiába voltam erre tudatos, mégsem tudtam meghozni a döntésemet. Nem akartam őt elengedni, bár még együtt voltunk, már teljesen megszűnt minden felemelő érzés közöttünk. Kénytelen voltam dönteni, mert a lelkem pontosan érezte, hogy megéltük mindazt, amiért találkoztunk, és az élet másfelé vezet minket. Ezt vele is közöltem. Ahogy kimondtam, azt éreztem, kiszakad a lelkem. Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni az, ha el kell engednem. Elfogadta, még úgy is, hogy nem volt semmire tudatos, mert ő is érezte, hogy valami megváltozott közöttünk. Nem volt könnyű a szakítást követő időszak, pedig nap, mint nap a lelkünkben lévő fájdalom oldásán és az elengedésen dolgoztunk. Az élet is segített, mert nem találkoztunk a városban, így könnyebb volt a feldolgozás. Teltek a hónapok, de ismét eljött a nyár és az élet „véletlenül” újra egymáshoz vezetett minket. Feltört belőlem a régi működésem és az elmémmel kapaszkodtam belé. Azon a fesztiválon találkoztunk újra, ahol tavaly megismerkedtünk. Együtt töltöttük az időt, de valahogy azt éreztem, hogy ez már más, mint ami korábban volt, csak az elmés működésem vitt tévútra. Nem fordulhatok ismét el az érzésektől. De a lelkem segített nekem, vezetett. Éreztem, hogy sokkal fontosabb annál számomra, mint amit az elmém elindított bennem. Vele az érzéseket szeretném megélni. Mindent elmondtam neki, hogy Ő a másik felem, és miért kellett meghoznom ezt a döntést. Pontosan érezte a lelke, hogy miről beszélek. Ekkor született meg bennem az az érzés, hogy szeretem annyira, hogy végre elengedjem.

A lelkünk érezte, hogy nem végleg kell egymást elengednünk, mert a következő életben megéljük együtt azt a teljességet, amit egy nő és férfi megélhet egymás mellet. Az őszinte érzéseken keresztül a szerelmet. A következő életben már a férjem lesz és a gyermekeim apja.  A lélek számára repül az idő, de ahhoz, hogy létrejöjjön az a teljesség, amire vágyik a lelkünk, még fejlődnie kell és megélnie mindazt, amit az élet elhoz számunkra. Ez szükséges ahhoz, hogy végre beteljesüljön ez a szerelem a következő életben. Így tudtam én is felszabadultan elindulni a saját utamon és vállalni az érzéseket, mert érzem, hogy újra vele lehetek.

Az élet egyre sűrűbben egymáshoz vezetett minket. Úgy alakult, hogy a városban rendezett fesztiválon is találkoztunk. Sokat táncoltunk egymással, de egyszer félrehívott beszélgetni és meg akart csókolni. Ekkor még bennem ellenállás volt és nem engedtem. Ő nem értette. Meg is kérdezte, hogy miért félek tőle. Akkor még nem tudtam, hogy miért voltam elutasító vele. Azóta tudom, hogy a leszületésünkkor elfordultam tőle és ez a működésem határozott meg.  De az este folyamán valami megváltozott bennem és nem tudtam ellenállni…

Innentől kezdve minden elindult közöttünk, vágytunk egymásra, még akkor is, ha csupán pár percre tudtunk találkozni. Az érzéseinket éltük meg. Minden találkozás 2 percnek tűnt, úgy repült az idő.

Az egyre többszöri találkozások fokozták az egymás iránt érzett érzéseinket. Elvesztünk egymás tekintetében. Mind a ketten ugyanazt éreztük. Nem volt szükség programokra, mert az érzéseinken keresztül mindig felemelkedtünk és a mi kis világunkban voltunk. Bármilyen fáradtak is voltunk, mindig feltöltöttek minket ezek a találkozások. A lelkünk megpihent az együtt töltött időben. Sokszor csak néztünk egymás szemébe és elvesztünk a pillanatban. Megszűnt minden. Tér, idő nem létezett számunkra. A találkozások során az érzéseink egyre csak fokozódtak, és egyszer csak az „érzések tengerén” találtuk magunkat. Kezdetben még kisebb hullámon szörföztünk, de egyre jobban fújt a szél és jöttek az egyre nagyobb hullámok számunkra. Fokozódott a vágy bennünk. Napról napra érezhető volt a vágyak felszabadulása, majd hamarosan a „vihar” is megérkezett… Elértük az pontot a vágyainkon keresztül, hogy testileg is együtt legyünk. Teljesen új érzés volt számomra úgy megélni a testi együttlétet, hogy a lelkem vágyott rá.

Nehéz megfogalmazni és leírni, de amikor így együtt voltunk, olyan volt, mint ha a testünk fölött a lelkünk találkozott volna. Felemelkedett, teljesen más rezgésszintet éltünk meg. Beteljesült a testen keresztül a lelki együttlétünk is.

A vihar után megérkeztünk egy szigetre. Olyan érzés volt, mintha a homokos tengerparton lettünk volna összebújva. Élveztük a bennünk lévő nyugalmat, csendet.

Ekkor döbbentem rá, hogy milyen eltorzult világban élünk. Nem az érzéseket részesítjük előnyben, és azon keresztül éljük meg a másikkal az együttlétet, hanem sokkal inkább a külsőségek határoznak meg minket. Pedig nincs annál csodálatosabb dolog az életben, mint amikor az érzések vezetnek minket és megélhetünk minden egyes pillanatot a másikkal. Ha az őszinte érzéseket éljük, semmi nem számít, csak az, amit a lelkünk érez.

Itt az ideje egy új világ megszületésének, ahol az érzéseké a főszerep, ahol a lelkek vezetik az emberi feleket, nem pedig az elmés működés, amely megakadályozza az őszinte érzések megélését.

Ezért: Nyissátok meg a szíveteket! Engedjétek, hogy az érzések feltörjenek belőletek! Engedjétek, hogy az érzések mutassák az utat nektek! Engedjétek el az elmés működéseteket, hogy ne határozzon meg titeket, hogy megéljétek az őszinte érzéseket, amelyeket a lelketek érez!

Igaz történetek

A másik féllel való találkozás mindig meghatározó élmény az ember életében. Függetlenül attól, hogy valaki tudatos erre vagy sem, érzi azt a különleges köteléket, ami a két felet összekapcsolja. Sok esetben úgy nyilvánul ez meg, hogy megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába az embert valaki iránt, akit esetleg még nem is igazán ismer.

Azt is meg kell említeni, hogy nem feltétlenül szerelmi szálak kötik egymáshoz a másik feleket. Tehát ne keseredjenek el akkor sem, ha nem életük párja a másik felük, és akkor sem, ha a szerelmet csak rövid ideig élhetik meg a másik felükkel, már ha eléggé tudatosak erre és felismerik egymást!

Fogadják szeretettel azokat az igaz történeteket, amelyeket csapatunk egy-két tagja mesél el Önöknek. Ők olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy találkozhattak a másik felükkel és tudatossá is váltak erre.

Sok helyen olvashatunk arról, hogy mindenkinek van másik fele. Arról viszont, hogy milyen érzés is vele együtt lenni és megélni az őszinte, tiszta, felemelő érzéseket, már kevésbé számolnak be az írások.

Az élet megadta nekem, hogy ezt megélhettem és szeretném leírni Önöknek, hogy mit érzett a lelkünk, amikor együtt voltunk. Milyen érzés együtt lenni egy másik emberrel, aki ugyanazt érzi, amit én? Csak az érzések léteztek közöttünk, nem kellettek a szavak. Nem volt szükség közös programokra. Egymás szemébe nézve elvesztünk a pillanatban. Csak az együttlét számított. Megszűnt minden körülöttünk. A lelkünk élt.

Tavaly nyáron, a sportpályán volt egy rendezvény, amire elmentünk az egyik barátnőmmel. Korábban nem jártam oda, ez volt az első alkalom. Semmi sem véletlen… Ott ismerkedtem meg vele. A focicsapatuk győzelmét ünnepelték, így mi is csatlakoztunk hozzájuk. Akkor találkoztunk először. Egész este beszélgettünk, de ekkor még nem tudtam, hogy ő a másik felem. Egy szimpatikus srác volt, akivel egy kellemes estét töltöttem. Így kezdődött a mi kis történetünk.

Később az élet „véletlenül” mindig összehozott minket. Egyre többször futottunk össze a városban, majd üzeneteket is váltottunk. Azt éreztem, hogy foglalkoztat és nem igazán értettem, hogy miért. 8 évvel fiatalabb, félénk srác volt. Nem volt az én zsánerem, de a lelkem már érezte, hogy ki is ő. Mindig vártam, hogy mikor ír, mikor találkozunk. Sokszor nem is értettem saját magam, de az érzés ott volt bennem. A lelkem húzott felé, vágyat éreztem arra, hogy vele legyek. Nem számított semmi, még az sem, hogy az elmém mit gondol magamról vagy a lépéseimről. Amikor tudtam, hogy hol van, megleptem. Azt éreztem, hogy mennem kell. Semmi nem tudott otthon tartani. Sokszor azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok normális. Nő létemre miért ”futok” utána? Már furcsán néztek rám a barátai is, de semmi nem érdekelt. Az élet bebizonyította számomra, hogy az őszinte érzések felett nincs hatalma az elmének. Megszűnik létezni.

Nincs. A lélek összetételétől függ minden. Minden emberi fél négyes egységben öltött testet. A négyes egység a következőképpen áll össze. A kettévált lélek két fele, aki férfiként és nőként ölt testet. Az angyal, aki kíséri a két felet, és a negyedik lélek, aki a kapcsolatot jelenti a szellemi és fizikai lét között. Ez a négyes egység együtt tér vissza az eredethez, amikor a kettévált lélek fejlettsége létrejött.

Az angyalok képviselik a lélekteljességet. Ők nem váltak külön az életben, a lélek egyben marad, ezért nincs másik felük. Nem minden angyal ölt fizikai testet. Ez az ő saját döntésük, hogy kísérőként a földi létbe lépnek.

Nagyon sok fogalom terjeng a köztudatban. Másik fél, ikerláng, lelki társ, duál pár. Pontosításra szorulnak ezek a fogalmak.

Ikerláng: az érzéseket mutatja, amelyet a két fél megél. A felek által megélt érzéseket a másik félben lángra gyújtja.

Lelki társ: a másik fél emberi megfogalmazása.

Duál pár: nem létezik, nincs ilyen.

Igen. A lélek egy élőlény. Ez az isteni felünk, aki azért születik le, hogy megélje a fejlődését a földi létben. Minden lélek egy egységben jön létre. Ezt az egységet a teremtő erő hozza létre. A lélek útja a teremtő felhőből, Isten földi léthez kapcsolódó feléből indul ki. A lélek a születésekor egy egységben válik ki innen és a kilökődés után kettéválik. Így indul el a két fél a saját útján, egymás mellett az életben.

A lélek kettéválása azért jön létre, hogy a két fél különböző érzéseket éljen meg és ez által fejlődjön a lélek. Minden érzés egy önálló rezgést képvisel. A kettéváláskor más-más rezgése van a feleknek, így öltenek férfi és női testet. A lélek érez, ezért a két fél érzékeli egymás rezgéseit és a másikban bekövetkező változást is. Minden változás, ami bekövetkezik a lélekben, a fejlődést szolgálja. Ezért olyan fontos az érzések megélése, mert csak így fejlődhet tovább a lélek.

Fontos, hogy a két fél találkozzon az életben, mert ez jelenti a kapcsolódást a fizikai testen keresztül. Így élheti meg a lélek a földi léten a változásokat, mivel minden találkozás megváltoztatja a lélek rezgését. A két fél minden életben találkozik egymással azért, hogy kapcsolódjanak és átadják egymásnak a külön-külön megélt rezgéseket (érzéseket), és indulnak tovább a saját útjukon. Ezáltal haladnak egy szinten a felek.

Amikor a két fél fejlődése végbemegy, létrejön az újraegyesülés és emelkedik vissza az egyesült lélek Istenhez. Az újraegyesüléskor összeáramlanak az érzések a két félben, a rezgések összeadódnak és a két lélek újra eggyé válik.