A mennyei prófécia
James Redfield
A szerző jegyzete
Immár fél évszázad óta újfajta tudatosság kezd behatolni az emberi világba: egy új típusú, amelyet csak ezzel a jelzővel illethetünk: transzcendens, spirituális. Ha ezt a könyvet olvasod, legbelül talán magad is érzed már, hogy mi történik.
Úgy kezdődik, hogy az ember magasabb szinten kezdi érzékelni élete folyamatát. Felfigyelünk a véletlen esetekre, amelyek mindig épp a legmegfelelőbb pillanatban következnek be, mindig épp a legmegfelelőbb embereket hozzák elénk, hogy életünkben fontos változást idézzenek elő, új irányba tereljék. A mai ember hajlamos mélyebb jelentőséget tulajdonítani az ilyen eseményeknek, mint a megelőző korok emberei.
Tudjuk, hogy az élet lényegében személyes és elbűvölő spirituális kibontakozás – olyan kibontakozás, amelyet mindmáig sem a tudománynak, sem a filozófiának, sem a vallásnak nem sikerült teljesen tisztáznia. És tudunk még valamit: ha egyszer megértjük majd, mi történik, ha bekapcsolódunk ebbe a fontos folyamatba és hatását a lehető legerősebben érvényesítjük életünkben, akkor a társadalom minőségi ugrást hajt végre – megvalósítva legjobb hagyományainkat – , és megteremti azt a kultúrát, amelyre az emberiség egész történelme során törekedett.
A következő történet ezt az új típusú megértést szolgálja. Ha megérint, ha segít kikristályosítani benned valamit, amit magad is tapasztaltál az életben, akkor felismerésedet add tovább másoknak – azt hiszem ugyanis, hogy az újfajta, spirituális tudatosság épp ezen a módon terjed: nem úgy, hogy reklámozzák, nem úgy, hogy tömegesen terjesztik, hanem a személyes kapcsolatokban, az emberek közötti, pozitív hatású „fertőzés” által.
Mindannyiunknak csak annyi a tennivalónk, hogy függesszük fel kételyeinket, szétszórtságunkat… és csodálatosképpen miénk lesz ez a valóság.
☼ A perui őserdő mélyéről, az ősi romok közül titokzatos kézirat kerül elő. Csodálatos, az ember, sőt az egész emberiség életét megváltoztató eszmék olvashatók a szövegben. A több ezer éves próféciák megjósolják, hogy a huszadik század végén az emberiség fejlődésében döntő fordulat megy végbe. A Kézirat által előrevetített kilenc felismerés mindenki számára elhozza a megvilágosodást. A Kézirat azonnal felkelti a tudományos világ és kalandorok érdeklődését. A hivatalos körök, köztük a katolikus egyház vezetői mindent elkövetnek, hogy a Kézirat ne kerüljön nyilvánosságra. Egy fiatal amerikai férfi teljesen gyanútlanul kerül az események középpontjába, és rövid idő alatt kulcsszerepet kap a hiányzó, Kilencedik Felismerés felkutatásában. Közben beutazza Peru vadregényes tájait, az Andok csúcsai között rejtőző templomromoktól a szegény kisvárosokig, ahol csodálatos módon mindig megtalálja azt, aki hajlandó segíteni rajta akkor is, amikor fegyveres üldözői elől menekül. Épp ez a Kézirat próféciának lényege: a csodák természetes velejárói az emberi létnek: nem hinni kell bennük, hanem támaszkodni rájuk. ☼
Forrás:
https://idezo.files.wordpress.com/2012/03/james-redfield-a-mennyei-prc3b3fc3a9cia.pdf
James Redfield: A mennyei prófécia (részlet)
„ – Mi a lényege?
A szemembe nézve mondta:
- Fel kell ismernünk, hogy mi magunk milyen módszerekkel uralkodunk másokon. Jusson eszébe: A Negyedik Felismerés szerint az ember mindig kevésnek érzi saját energiáját, és azért igyekszik mások fölött uralkodni, hogy az emberi kommunikációban áramló energiát megszerezze magának. Az Ötödik Felismerés megmutatja, hogy létezik másfajta energiaforrás, de ezzel igazából nem tudunk összekapcsolódni, amíg meg nem értjük, hogy egyénenként milyen módszert használunk a mások feletti uralom megszerzésére, és föl nem hagyunk a használatával. Mert valahányszor visszatérünk ehhez a beidegződéshez, mindannyiszor leválasztjuk magunkat a másik forrásról. Nem könnyű megszabadulni ettől a szokástól, mert eleinte mindig tudattalanul működik. Elhagyni csak úgy lehet, ha előbb teljesen beemeljük a tudat szintjére. Be kell látnunk: a mások fölötti uralom módszere mindegyikünk számára azonos azzal, amit gyerekkorában használt, ha magára akarta vonni a figyelmet, maga felé akarta irányítani az energiát. Mindannyian ennél a módszernél rekedtünk meg, ezt ismételgetjük újra és újra. Én úgy nevezem: ez a mi tudattalan hatalmi drámánk. Azért dráma, mert ismerős a helyszín, ismerősek a díszletek, és fiatalkorunkban magunk írtuk meg a cselekményt. Aztán mindennapi életünkben ezt a jelenetet ismételgetjük újra meg újra anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Csak annyit veszünk észre, hogy általában ugyanolyan dolgok történnek velünk. Ez azért baj, mert ha mindig megrekedünk ugyanannál a jelenetnél, akkor életünk, a nagy kalandfilm nem folytatódhat a véletlenek által megszabott vonalak mentén. Ha az energia megszerzésének érdekében mindig ugyanazt a manipulációs jelenetet játsszuk le, nem engedjük tovább peregni a filmet.
Sanchez lelassította a kocsit; az úton mély kátyúk éktelenkedtek, óvatosan kellett átevickélni közöttük. Én közben mély elkeseredést éreztem. Nem értettem, hogyan működik a hatalmi dráma. El akartam mondani Sancheznek, hogy mit érzek, de képtelen voltam rá. Rájöttem: még mindig távolinak érzem magamtól, és nem szívesen fedném fel előtte az érzéseimet.
- Érti? – kérdezte.
- Nem tudom- feleltem kurtán. – Nem tudom, hogy az én életemben van-e ilyen hatalmi dráma.
- A legmelegebb tekintetével nézett rám, és vidáman felkuncogott.
- Valóban? – kérdezte. – Akkor vajon mi az oka, hogy mindig olyan zárkózott?”
(Redfield, 2011, 161-162. oldal)
Forrás:
Redfield, James (2011): A mennyei prófécia. Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra kiadója, Budapest.
Kép:
https://moly.hu/konyvek/james-redfield-a-mennyei-profecia
Hatalmi harc
Az a hatalmi harc, amelyről James Redfield könyvében olvashatunk, nem csupán ember és ember közötti energetikai harcról szól. Elsősorban saját belső harcunkat jelenti. Konkrétan az elme és a lélek „csatáját”.
A lélekben lévő lerakódások nem mások, mint a meg nem élt érzések, amik fájdalmat jelentenek a lélek számára. A legfelső réteg a fájdalom, és amíg ez nem oldódik fel, a lélek nem tudja megélni a többi érzést sem. Ahhoz, hogy az élet ne csupán fájdalom és szenvedés legyen az emberi fél számára, az elme a lélek „segítségére” siet, elkezdi tompítani a fájdalmat, csakhogy ezzel átveszi az irányítást az emberi fél fölött. Innentől kezdve a lélek még inkább szenved, mert az emberi fél nem a lelkét és az érzéseit éli, hanem engedelmeskedik az elme uralmának. Jönnek a minősítések, az elméletek, a belemagyarázások és még sorolhatnánk.
Számtalan formában nyilvánul meg az elmés működés. Van, aki hihetetlenül „okosnak” képzeli magát, csak ő tud mindent, neki van „igaza”. Van, aki konokul megy előre, csak az akarat hajtja megállíthatatlanul. Van olyan is, akinél az elme úgy nyilvánul meg, hogy az ember létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ez a működés eredményezi a „bocsánat, hogy élek” típust. Van, aki pusztán jó szándékból telepszik rá másokra. Ő csak „jót akar” a másik embernek, de ezáltal nem a saját életét éli, hanem a másikét rendezi.
A végtelenségig sorolhatnánk a példákat az elmés működésre, mert rengeteg fortélyt dolgozott ki az elme, amivel uralni tudja az emberi felet. Egy dolgot azonban tudnunk kell. Az elme az emberi félhez tartozik és véges. A lélek viszont az utazó, maga az élet.
Az elmének tehát nem az uralom, hanem a szolgálat a szerepe. Szolgálnia kell a lelket, hiszen azért teremtetett. Az elme szolgálatba állásával jön létre a tudatosulás, ami mindannyiunk feladata. A tudatosulás segítségével érthetjük meg az összefüggéseket, láthatjuk meg az utunkat és segíthetjük a lelkünket a fejlődésben. Látnunk kell saját működésünket, tudatossá kell válnunk arra, hogy mi akadályoz minket az érzések megélésében, és dolgozni azon, hogy az elmés működésünket végleg elengedjük, az elménk uralmát végleg megszüntessük, mert a lélek útján, az új életben nincs helye az elmés működésnek.
Nagyon nehéz folyamat ez, hiszen az elme küzd a túlélésért. Ezt a folyamatot tekinthetjük belső harcnak, amely a „hatalom” megszerzéséért folyik bennünk. Valójában azonban nem harcolnunk kell, mert az pusztán elmecsata lesz, és sehová nem vezet.
Az elme „legyőzésének” egyetlen módja van. Megélni és erősíteni az érzéseinket. Ha az elme ellen küzdünk, energiát adunk neki, és így erősítjük. Ha viszont az érzéseket erősítjük és megéljük őket, nincs ránk többé hatással az elme, belefárad a „küzdelembe” és elfoglalja végre a neki szánt helyet, betölti a neki szánt szerepet. Így szabadul fel a lélek és válik könnyebbé az emberi fél számára a földi élet.
Nyissák hát meg a szívüket! Éljék meg az érzéseiket, hogy elengedhessék az elmés működésüket és a lélek útjára térjenek!